„Ha egy gyerek fél a sötétben, az megbocsátható, az igazi tragédia, ha egy férfi fél a világosságtól”

(Platon)

Gyerekként gyűlöltem a sötétséget. Féltem tőle. Pontosabban fogalmazva az ismeretlentől, amit magában rejtett, az ágy alatt meghúzódó démonoktól, a gardróbból előbukkanó szörnyektől és a riogató árnyjátékoktól. Éjszakánként a takaró biztonságos rejtekében görcsösen szorítottam az éppen aktuális kedvenc plüssömet. Az én szobámban nem világított kisvillany, nem kúszott be az ajtó alatt megnyugtató fénysugár, teljesen sötét volt. Édesapám szerint csak a gyönge lelkek félnek a sötéttől, hiszen gyöngeség olyasmitől tartani, ami se nem fenyegető, se nem veszélyes.

Ma már nem félek. Olyan lettem, mint ő, a pontos mása huszonöt évvel fiatalabban. Semmi kétség. Ma már én sem engedném a fiamat, hogy lámpa mellett aludjon. Meg kell erősödnie, férfivé kell válnia, szembe kell néznie a félelmeivel, nem szabad hagynia, hogy azok uralják az életét. Tudom, nehéz lenézni a hívogató szakadék mélyére, de annál édesebb az érzés, amikor már újból látod magad előtt az utad. Meg kell vívnia a saját csatáit, hogy nem bukjon el a háborúban. Én nem engedném, hogy… Ha lenne fiam…

Ma már nem félek. Megszoktam, majd megszerettem a sötétet. Megtanultam kiismerni, és a hasznomra fordítani. Rájöttem, a körülölelő, fekete csend sosem volt, és sosem lesz üres. Nem szörnyek, démonok lakják, nem is fenyegető árnyak, hanem én magam. A sötétbe nézve a saját lelkemet látom visszatükröződni, a saját múltam mosolyog rám, a hibáim kárörvendően nevetnek rajtam, az emlékeim megelevenednek.

Ma már nem félek elmerülni a sötétségben. Hallom a benne rejlő ezernyi sóhajt, a megkönnyebbültet, a fájót, a szerelmest és a kétségbeesettet egyaránt. Látom a rám meredő szempárok erdejét, a barátaimét, az ellenségeimét, elmosódott arcokat, emlékekbe vésett vonásokat, élőket s holtakat. Mind itt vannak körülöttem, engem, belőlem néznek.

Már nem félek visszatekerni életem filmjét. A jelenetek mind ismerősek, de már megfakultak, régiek. A horror nem ijesztő, csak elgondolkodtató, a vígjáték nem nevetséges, legfeljebb megmosolyogtató, a románc nem megható, inkább csak kedves, a dráma nem ríkat meg, csak üres fájdalmat hagy. Az érzéseket is szürkeségbe vonta a sötétség, valami kísérteties árnyékot kölcsönzött nekik. Az elmúlás, a múlt árnyékát.

Már nem félek eggyé válni a sötétséggel. Már szeretek elrejtőzni benne a világ figyelő tekintete elől. Egy kicsit megállni, egyedül lenni, s hagyni, hogy körbevegyen a puha feketeség, hogy megöleljen, megsimogasson, és nem létező, édes álomba ringasson.

Megtanultam látni a sötétben. A lelkem már hozzászokott, ami másnak félelmetes ismeretlen, számomra tiszta s világos való. Megszoktam őt, az egyetlent, ki sosem hagy el, nem hagy cserben, ahol biztonságban lehetek, s támaszra lelhetek. Benne, magamban.

Ha lenne fiam… Nem hagynám, hogy sötétben aludjon.

„Amikor táncolsz, nem az a célod, hogy egy bizonyos pontra megérkezz a táncparketten, hanem, hogy minden lépést élvezz, míg odaérsz.”

(Wayne Dyer)

 

Idegesen tördelte a kezét, egyik lábáról a másikra állt. Legszívesebben a kezébe temette volna az arcát, de nem merte, félt, hogy elmosódna a hatalmas műgonddal készített sminkje. Szinte semmit sem hallott a körülötte harsogó zenéből és a körülötte kapkodó emberek gyors beszédéből. Csak akkor vette észre, hogy valaki hozzá beszél, amikor az megérintette a vállát.

- Izgulsz, Dalma? – kérdezte a nő.

- Az nem kifejezés – válaszolta pirulva.

- Nem baj, most még lehet, a színpadon már nem.

- Nekem is épp ezzel van a bajom.

- Ügyesek lesztek. Rengeteget gyakoroltatok, minden rendben lesz. Érzem – nyugtatta.

- Attól félek, el fogok esni a saját lábamban.

- Nem fogsz, és pont. Egyébként meg van már a jelölted? – kérdezte, miközben kikukkantott a függöny mögül a közönséget szemlélve.

- Még nincs.

- Akkor gyorsan válassz egyet!

- Rendben – azzal ő is elkezdte vizslatni a kint ülőket, majd fél perc múlva bólintott. – A fiúk merre tűntek el?

- Kint vannak a folyosón – vont vállat. - Beszélgetnek.

- Lehetetlen… Ők ketten, civilizált módon?

- Úgy tűnik. De te most ne velük törődj! Mindjárt jövök.

Ne velük törődjek? Jó vicc. Másra sem tudok gondolni. Ez a két ember elég ahhoz, hogy őrületbe kergessen egy pillanat alatt. Az egyik… olyan kedves, aranyos, elbűvölő… A másik… szintúgy.

- Fél perc – szólt valaki, majd a két férfi is megjelent a háta mögött. Mindketten szmokingban, egyenes tartással, széles mosollyal.

- Minden oké? – kérdezte tőlük.

- Hát persze – válaszolták egyszerre.

Amint a zene elhallgatott, mindannyian visszafojtották a lélegzetüket is, nagyon távolinak érezték a műsorvezetőt: „Hölgyeim és… Engedjék meg…a ma este… szvingbemutatóját…”

A színpad sötétbe burkolódzott, még egy pillanatra hallotta a háta mögül érkező bíztatásokat, majd kilépett a függöny mögül, és igyekezett minél gyorsabban a színpad koromfekete közepére érni. Megállt, vett egy nagy levegőt, az egyik kezét csípőre tette, a másikat pedig elegánsan a lehajtott feje fölé emelte. A zene halkan kezdődött, a fölötte és vele szemben fények gyúltak, elvakították őt, de már nem kellett látnia, ösztönösen kezdett mozogni a teste a ritmusnak megfelelően.

Hát itt vagyok… Kettő, három, fordul, megáll, és…

A derekán megérezte az ismerős kéz szorítását, Adrián tenyerét a tenyerében, a mindig megnyugtató leheletét a nyakán. Továbbra sem kellett már túlságosan odafigyelnie a mozdulataira, annyiszor gyakorolta, hogy már úgy érezte, álmából fölékeltve sem ronthatná el soha.

Mennyivel jobb vele együtt állni a színpadon, nem pedig egyedül. Te jóságos ég, hogy illik a kezem a kezébe, ezt eddig még észre sem vettem! Valahogy most minden olyan biztos, olyan örökkévaló… Két, há’, négy, hátra kettő, három, vissza, megáll, felnéz, tovább… Ilyen lenne akkor is, ha nem csak táncolnánk? Balra kettő, három, forog, forog…

A fény követte őt, majd ismét megállapodott rajta, amikor az eddig sötétbe burkolódzó, másik férfihoz ért.

Márk mennyivel gyengédebben fog… Mintha félne, hogy összetör, vigyáz rám… Kettő, három, hátradől… Mennyivel szebb szemei vannak, mint Attilának! El tudnék merülni bennük… Három, négy, hátra, vissza, kifordul, nyolc… Megint az a parfüm van rajta… Egyszerűen imádom… Hátrál, megfordul…

Ezúttal már fény borította be az egész termet, láthatóvá téve a táncparkett egészét. Dalma ismét Adrián karjaiban táncolt, miközben a közönség szinte elfeledte az előző párját, aki eltűnt a függöny mögött.

Adrián rendes, de néha olyan… unalmas. Pedig nagyon igyekszik nem az lenni, látom rajta. Mintha meg akarna felelni nekem. Talán érdemes lenne egy próbát tenni… Figyelj már! Mindjárt vége, utána gondolkozhatsz! Csak bele ne szédüljek a forgásba! Kettő, három, és…

Pontosan Márk előtt állt meg, ahogy kellett, a férfi kezében pedig egy rózsa vöröslött.

Ki találta ki ezt a hülyeséget?! Nem lehet egyszerre táncolni és még a virágot is fogni! El fogom ejteni. Mondjuk, ha valóban kapnék tőle rózsát, arra biztosan nagyon vigyáznék… De szép lenne: egy tavaszi estén együtt sétálni, és… Ne most álmodozz!

Egy erős kar ragadta meg a derekát, és szinte kiszakította Márk öleléséből, majd Adrián kivette a kezéből a rózsát, és a háta mögé hajította.

Most fog leejteni… Vagy én szédülök le… Esetleg kificamítom a bokám… Választhatok...

Az emelés tökéletesen sikerült, Dalma lábai pilleként érintették meg a parkettát, és már jött is a következő lépés.

Huh! Ezt megúsztam. Milyen erős! Jaj, hagyd már! Három, kettő, egy…

Most már Márk is erőteljesen lépett oda, már-már elragadva Diát, de az kitépte magát a férfiak szorításából. A két meglepett partner és a közönség szemeinek kereszttüzében a színpad szélére rohant, leült, kezébe támasztotta az állát, és elbűvölő mosollyal a legközelebbi asztalnál ülő, fekete hajú férfi szemébe nézett.

Dalma megkönnyebbülten hallgatta az egész termet betöltő tapsvihart, de csak a járt az eszében, hogy most háttal van annak a két embernek, akinek látni szeretné az arcát. Aztán felállt, hátralépett, a két fiú közé, meghajoltak, majd siettek a függöny mögé kifújni magukat.

- Csodálatos, nagyszerű! Imádlak titeket, mondtam már? – dicsérte őket a tanáruk. - Egyszerűen tökéletesek voltatok. Büszke vagyok rátok.

Dalma bezárkózott az öltözőjébe, próbált megszabadulni a vastag festékrétegtől. Nem lett okosabb, mint egy órával ezelőtt, pedig ezt remélte ettől a tánctól. Ugyanaz a gondterhelt, tanácstalan lány nézett szembe vele a tükörben. Kopogtattak.

- Gyere! – tánctanára lépett be egy csokor vörös rózsával a kezében.

- Mi ez?

- Odakint vár rád valaki – válaszolta sejtelmes mosollyal. – Ő küldi.

Márk vagy Adrián? Adrián vagy Márk? Te jó ég! Nyugi, nyugi, mindjárt kiderül!

Felállt, és kilépett az ajtón. Egy pillanatig úgy érezte, nem kap levegőt.

Egy fekete hajú, fekete szemű öltönyös férfi állt vele szemben. Az, aki az első sorban ült. Most ismét rá kellett mosolyognia. De ezúttal nem a koreográfia követelte.

A szíve súgta.

Halkan, egyenletesen kopogott az eső az ablakon. Odakint minden szürke volt, a sötét viharfelhők eltakarták az eget. Marcsi néni szomorú arccal sétált be az apró hálószobába. Óvatosan beleerszkedett a közvetlenül az ablak mellé állított, kék színű, réges-régi karosszékbe. Egy párnát tett a háta mögé, fázós lábait pedig takaróba burkolta. Apró mozdulatokkal elhúzta a virágmintás, csipkés függönyt. Elégedetten hátradőlt, és kinézett az ablakon.

Minden délután ült itt egy órát, általában ebéd után, fél egy és fél kettő között, de ha vendégei voltak, ez kicsit későbbre halasztódott, ez esetben a négy és öt óra közötti időszakot kedvelte a legjobban. Ez volt az ő saját, kihagyhatatlan délutáni csendespihenője.

Néhány évvel ezelőtt ezt az órát szánta olvasásra. Újra elővette a rég nem látott könyveit, egykori kötelező olvasmányokat, puhafedeles lányregényeket, vérfagyasztónak szánt krimiket, klasszikusokat. Az ismerősei mindig is gyakran kértek kölcsön egy-egy regényt az évtizedek alatt hatalmasra növekedett könyvtárából. Marcsi néninél mindenki talált kedvére valót, csak keresni kellett. Itt egymás mellett csücsült Petőfi és Homérosz, Ady és Stephen King, Merle és Agatha Christie. Ráadásul nem volt a házban olyan kötet, amelyről ne lehetett volna beszélgetni Marcsi nénivel, ő mindig tudta, miben mesterkedik Miss Marple, Lenszkij, vagy épp Timár Mihály.

Fájó szívvel gondolt vissza ezekre a szép időkre. Hiába, ő is megöregedett, szemüveggel sem látott már jól, tíz perc után hunyorogni kezdett, a betűk összefolytak a szeme előtt, a könyv élvezhetetlenné vált. Most már nem olvasott. Legfeljebb nagy ritkán egy-egy újságot. Az pedig rég nem ugyanaz. Néha eszébe jutott, megkérhetne egy kisdiákot, hogy olvasson fel neki. Zsebpénzért. Unokája úgysincs, legalább lenne kire költenie. Aztán mindig csak legyintett. Ráér ez még, majd keres valakit.

Mostanában már csak az utcát szemlélte. Amolyan igazán öregesen, ráérősen. Ha buszhoz sietőt látott, megpróbálta kitalálni, ki ő, honnan jött, s hová megy, van-e családja, és egyáltalában milyen ember: nyájas, imádnivaló édesapa, kőkemény hivatalnok, szerető férj, kétszínű házasságtörő, vagy esetleg mindez egyszerre. Másrészt nem véletlenül ezt az órát választotta a nézelődésre. Az utca végén lévő iskolából csapatostul indultak haza a gyerekek. Minden áldott nap elgyengülve, vágyakozó mosollyal figyelte őket. Látásból már szinte mindet ismerte. Volt, amelyikről tudta, kinek a fia, lánya, unokája, de a legtöbben ismeretlenek voltak. Ő gondolatban már nevet is adott nekik. Rájuk nézett, megfigyelte, hogy egyedül, vagy hatalmas csoportban indulnak-e haza, milyen színű ruhákat kedvelnek leginkább, a lányok copfban hordják-e a hajukat, vagy kiengedve. Amikor már felruházta őket mindenféle tulajdonsággal, személyiséget teremtett nekik, a hozzájuk leginkább illő nevet ragasztotta rájuk.

Most is őket nézte. Gondolatban már be is azonosította őket: az ott Blanka, Peti és Balázs, mögöttük Kati, Anna és Szilvi, Ádám pedig egyedül kullog a többiek mögött. Aztán hirtelen észrevett egy kisfiút, akit eddig még nem látott, de mégis olyan ismerős volt az arca… Kapkodva kutatni kezdett az emlékei között. Csak nem hagyta cserben a híresen jó memóriája. Ki lehet ez a gyerek? Látta, hogy a fiú visszafordul, és nevetve kifut a látószögéből, majd picit később megint előreszalad. Szülővel van, ebben már biztos volt. Játszik vele. Kisvártatva megjelent egy fiatal férfi. Biztos az apja. A gyerek boldogan szaladt oda hozzá, csak hogy megint otthagyja. A férfi is rémesen emlékeztette valakire. Egymás szakasztott másai voltak, ha találkozott volna már velük, biztosan rájuk ismerne. De mégsem.

A férfi megállt, várt valakire. A képbe egy öregember csoszogott be. A kisfiú odaszaladt hozzájuk. Marcsi néninek egy pillanatra a lélegzete is elakadt. Ugyanannak az embernek három különböző korú mása állt előtte. Jobban mondva, Ő állt előtte három különböző generációra bontva. Semmi kétség, Ő az. Ezért volt olyan ismerős.

Felemelkedett a székéből, és közelebb hajolt az ablakhoz. Az öregember hirtelen felé fordult, a tekintetük összekapcsolódott. Az ablakra hullott esőcseppek elrejtették egymás elől az arcukon végiggördülő könnycseppeket. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél. Akkor Marcsi néni fölállt, behúzta a függönyt, és kisétált a szobából.

Másnap megkérte a szomszéd kislányát, hogy olvasson fel neki. A kényelmes fotelét átcipelte a nappaliba. Soha többé nem ült le az ablak elé.