„Amikor táncolsz, nem az a célod, hogy egy bizonyos pontra megérkezz a táncparketten, hanem, hogy minden lépést élvezz, míg odaérsz.”

(Wayne Dyer)

 

Idegesen tördelte a kezét, egyik lábáról a másikra állt. Legszívesebben a kezébe temette volna az arcát, de nem merte, félt, hogy elmosódna a hatalmas műgonddal készített sminkje. Szinte semmit sem hallott a körülötte harsogó zenéből és a körülötte kapkodó emberek gyors beszédéből. Csak akkor vette észre, hogy valaki hozzá beszél, amikor az megérintette a vállát.

- Izgulsz, Dalma? – kérdezte a nő.

- Az nem kifejezés – válaszolta pirulva.

- Nem baj, most még lehet, a színpadon már nem.

- Nekem is épp ezzel van a bajom.

- Ügyesek lesztek. Rengeteget gyakoroltatok, minden rendben lesz. Érzem – nyugtatta.

- Attól félek, el fogok esni a saját lábamban.

- Nem fogsz, és pont. Egyébként meg van már a jelölted? – kérdezte, miközben kikukkantott a függöny mögül a közönséget szemlélve.

- Még nincs.

- Akkor gyorsan válassz egyet!

- Rendben – azzal ő is elkezdte vizslatni a kint ülőket, majd fél perc múlva bólintott. – A fiúk merre tűntek el?

- Kint vannak a folyosón – vont vállat. - Beszélgetnek.

- Lehetetlen… Ők ketten, civilizált módon?

- Úgy tűnik. De te most ne velük törődj! Mindjárt jövök.

Ne velük törődjek? Jó vicc. Másra sem tudok gondolni. Ez a két ember elég ahhoz, hogy őrületbe kergessen egy pillanat alatt. Az egyik… olyan kedves, aranyos, elbűvölő… A másik… szintúgy.

- Fél perc – szólt valaki, majd a két férfi is megjelent a háta mögött. Mindketten szmokingban, egyenes tartással, széles mosollyal.

- Minden oké? – kérdezte tőlük.

- Hát persze – válaszolták egyszerre.

Amint a zene elhallgatott, mindannyian visszafojtották a lélegzetüket is, nagyon távolinak érezték a műsorvezetőt: „Hölgyeim és… Engedjék meg…a ma este… szvingbemutatóját…”

A színpad sötétbe burkolódzott, még egy pillanatra hallotta a háta mögül érkező bíztatásokat, majd kilépett a függöny mögül, és igyekezett minél gyorsabban a színpad koromfekete közepére érni. Megállt, vett egy nagy levegőt, az egyik kezét csípőre tette, a másikat pedig elegánsan a lehajtott feje fölé emelte. A zene halkan kezdődött, a fölötte és vele szemben fények gyúltak, elvakították őt, de már nem kellett látnia, ösztönösen kezdett mozogni a teste a ritmusnak megfelelően.

Hát itt vagyok… Kettő, három, fordul, megáll, és…

A derekán megérezte az ismerős kéz szorítását, Adrián tenyerét a tenyerében, a mindig megnyugtató leheletét a nyakán. Továbbra sem kellett már túlságosan odafigyelnie a mozdulataira, annyiszor gyakorolta, hogy már úgy érezte, álmából fölékeltve sem ronthatná el soha.

Mennyivel jobb vele együtt állni a színpadon, nem pedig egyedül. Te jóságos ég, hogy illik a kezem a kezébe, ezt eddig még észre sem vettem! Valahogy most minden olyan biztos, olyan örökkévaló… Két, há’, négy, hátra kettő, három, vissza, megáll, felnéz, tovább… Ilyen lenne akkor is, ha nem csak táncolnánk? Balra kettő, három, forog, forog…

A fény követte őt, majd ismét megállapodott rajta, amikor az eddig sötétbe burkolódzó, másik férfihoz ért.

Márk mennyivel gyengédebben fog… Mintha félne, hogy összetör, vigyáz rám… Kettő, három, hátradől… Mennyivel szebb szemei vannak, mint Attilának! El tudnék merülni bennük… Három, négy, hátra, vissza, kifordul, nyolc… Megint az a parfüm van rajta… Egyszerűen imádom… Hátrál, megfordul…

Ezúttal már fény borította be az egész termet, láthatóvá téve a táncparkett egészét. Dalma ismét Adrián karjaiban táncolt, miközben a közönség szinte elfeledte az előző párját, aki eltűnt a függöny mögött.

Adrián rendes, de néha olyan… unalmas. Pedig nagyon igyekszik nem az lenni, látom rajta. Mintha meg akarna felelni nekem. Talán érdemes lenne egy próbát tenni… Figyelj már! Mindjárt vége, utána gondolkozhatsz! Csak bele ne szédüljek a forgásba! Kettő, három, és…

Pontosan Márk előtt állt meg, ahogy kellett, a férfi kezében pedig egy rózsa vöröslött.

Ki találta ki ezt a hülyeséget?! Nem lehet egyszerre táncolni és még a virágot is fogni! El fogom ejteni. Mondjuk, ha valóban kapnék tőle rózsát, arra biztosan nagyon vigyáznék… De szép lenne: egy tavaszi estén együtt sétálni, és… Ne most álmodozz!

Egy erős kar ragadta meg a derekát, és szinte kiszakította Márk öleléséből, majd Adrián kivette a kezéből a rózsát, és a háta mögé hajította.

Most fog leejteni… Vagy én szédülök le… Esetleg kificamítom a bokám… Választhatok...

Az emelés tökéletesen sikerült, Dalma lábai pilleként érintették meg a parkettát, és már jött is a következő lépés.

Huh! Ezt megúsztam. Milyen erős! Jaj, hagyd már! Három, kettő, egy…

Most már Márk is erőteljesen lépett oda, már-már elragadva Diát, de az kitépte magát a férfiak szorításából. A két meglepett partner és a közönség szemeinek kereszttüzében a színpad szélére rohant, leült, kezébe támasztotta az állát, és elbűvölő mosollyal a legközelebbi asztalnál ülő, fekete hajú férfi szemébe nézett.

Dalma megkönnyebbülten hallgatta az egész termet betöltő tapsvihart, de csak a járt az eszében, hogy most háttal van annak a két embernek, akinek látni szeretné az arcát. Aztán felállt, hátralépett, a két fiú közé, meghajoltak, majd siettek a függöny mögé kifújni magukat.

- Csodálatos, nagyszerű! Imádlak titeket, mondtam már? – dicsérte őket a tanáruk. - Egyszerűen tökéletesek voltatok. Büszke vagyok rátok.

Dalma bezárkózott az öltözőjébe, próbált megszabadulni a vastag festékrétegtől. Nem lett okosabb, mint egy órával ezelőtt, pedig ezt remélte ettől a tánctól. Ugyanaz a gondterhelt, tanácstalan lány nézett szembe vele a tükörben. Kopogtattak.

- Gyere! – tánctanára lépett be egy csokor vörös rózsával a kezében.

- Mi ez?

- Odakint vár rád valaki – válaszolta sejtelmes mosollyal. – Ő küldi.

Márk vagy Adrián? Adrián vagy Márk? Te jó ég! Nyugi, nyugi, mindjárt kiderül!

Felállt, és kilépett az ajtón. Egy pillanatig úgy érezte, nem kap levegőt.

Egy fekete hajú, fekete szemű öltönyös férfi állt vele szemben. Az, aki az első sorban ült. Most ismét rá kellett mosolyognia. De ezúttal nem a koreográfia követelte.

A szíve súgta.