„Ha egy gyerek fél a sötétben, az megbocsátható, az igazi tragédia, ha egy férfi fél a világosságtól”

(Platon)

Gyerekként gyűlöltem a sötétséget. Féltem tőle. Pontosabban fogalmazva az ismeretlentől, amit magában rejtett, az ágy alatt meghúzódó démonoktól, a gardróbból előbukkanó szörnyektől és a riogató árnyjátékoktól. Éjszakánként a takaró biztonságos rejtekében görcsösen szorítottam az éppen aktuális kedvenc plüssömet. Az én szobámban nem világított kisvillany, nem kúszott be az ajtó alatt megnyugtató fénysugár, teljesen sötét volt. Édesapám szerint csak a gyönge lelkek félnek a sötéttől, hiszen gyöngeség olyasmitől tartani, ami se nem fenyegető, se nem veszélyes.

Ma már nem félek. Olyan lettem, mint ő, a pontos mása huszonöt évvel fiatalabban. Semmi kétség. Ma már én sem engedném a fiamat, hogy lámpa mellett aludjon. Meg kell erősödnie, férfivé kell válnia, szembe kell néznie a félelmeivel, nem szabad hagynia, hogy azok uralják az életét. Tudom, nehéz lenézni a hívogató szakadék mélyére, de annál édesebb az érzés, amikor már újból látod magad előtt az utad. Meg kell vívnia a saját csatáit, hogy nem bukjon el a háborúban. Én nem engedném, hogy… Ha lenne fiam…

Ma már nem félek. Megszoktam, majd megszerettem a sötétet. Megtanultam kiismerni, és a hasznomra fordítani. Rájöttem, a körülölelő, fekete csend sosem volt, és sosem lesz üres. Nem szörnyek, démonok lakják, nem is fenyegető árnyak, hanem én magam. A sötétbe nézve a saját lelkemet látom visszatükröződni, a saját múltam mosolyog rám, a hibáim kárörvendően nevetnek rajtam, az emlékeim megelevenednek.

Ma már nem félek elmerülni a sötétségben. Hallom a benne rejlő ezernyi sóhajt, a megkönnyebbültet, a fájót, a szerelmest és a kétségbeesettet egyaránt. Látom a rám meredő szempárok erdejét, a barátaimét, az ellenségeimét, elmosódott arcokat, emlékekbe vésett vonásokat, élőket s holtakat. Mind itt vannak körülöttem, engem, belőlem néznek.

Már nem félek visszatekerni életem filmjét. A jelenetek mind ismerősek, de már megfakultak, régiek. A horror nem ijesztő, csak elgondolkodtató, a vígjáték nem nevetséges, legfeljebb megmosolyogtató, a románc nem megható, inkább csak kedves, a dráma nem ríkat meg, csak üres fájdalmat hagy. Az érzéseket is szürkeségbe vonta a sötétség, valami kísérteties árnyékot kölcsönzött nekik. Az elmúlás, a múlt árnyékát.

Már nem félek eggyé válni a sötétséggel. Már szeretek elrejtőzni benne a világ figyelő tekintete elől. Egy kicsit megállni, egyedül lenni, s hagyni, hogy körbevegyen a puha feketeség, hogy megöleljen, megsimogasson, és nem létező, édes álomba ringasson.

Megtanultam látni a sötétben. A lelkem már hozzászokott, ami másnak félelmetes ismeretlen, számomra tiszta s világos való. Megszoktam őt, az egyetlent, ki sosem hagy el, nem hagy cserben, ahol biztonságban lehetek, s támaszra lelhetek. Benne, magamban.

Ha lenne fiam… Nem hagynám, hogy sötétben aludjon.