A tea gyógyít. Igyál teát, amikor reggel felkelsz, ha megfáztál, ha nagyon hideg van kint, ha fáradt vagy, ha rossz kedved van, egyedül vagy társaságban!

A fűszeres tea abban különbözik a többitől, hogy már az illata is gyógyít. Egy hosszú nap után hazaérve főzöl egy fűszeres teát. Kitöltöd egy bögrébe. Gőzölög, az illata betölti az egész lakást. Óvatosan kezedbe fogod a forró bögre fülét, és elhelyezkedsz vele a nappaliban, a réges-régi, de még mindig puha karosszékben. Hátradőlsz, és mélyen beszívod a tea illatát. Még nem kortyolsz bele, ahhoz túl forró, de már érzed, hogy a lágy, keleti fűszerek átjárják az érzékeidet. Lassan emeled a szádhoz, éppen csak belenyalsz. Az íz gyorsan árad szét a szádban, átmelegít teljesen, elvarázsol.

Ahányszor a titkokra gondolok, egy óvodás találós kérdés jut eszembe: „Egybe szoros, kettőbe tág, háromba már nem fér bele. Mi az?” Sokszor éreztem már ezt igaznak. Egy titok addig maradhat titok, amíg nem sokan tudnak róla. Mindannyian tudunk titkot tartani, de titkot elfecsegni is. Mindenki dédelget magában ezernyi apróságot, amit soha, senkinek sem szeretne elmondani, ám néhanapján mégis kitűntet egy-egy embert a bizalmával. Ez a barátságok alapja. Az apró, közös titkok, nevetések, szóviccek bearanyozzák egy-egy szürke hétköznapunkat. Egy cinkos mosoly, egy pillanatra összekapcsolódó huncut tekintetek adják az élet savát-borsát.

Azonban lelkünk legmélyebb bugyraiban bújnak meg az igazi titkok: megválaszolatlan kérdések, elszalasztott, fájó pillanatok, koldusrongyba takargatott emlékek, féltve őrzött szavak, könnyek, mosolyok, érzelmek. Néha azt hiszem, meghalnék inkább, mintsem ezek bármelyikét kiadjam magamból. Félek. Félek a sötétben elsuttogott szavak rám nehezedő súlyától, a bizalmasom véleményétől.

Időnként jobbnak tűnik a titkokat besöpörni egy sötét sarokba, eldugni őket a szőnyeg alá, hogy senki észre ne vehesse őket. Pedig ilyenkor látszanak csak igazán: kiülnek az arcunkra, és árulkodnak mindenkinek, csakhogy a lelkünk egy kicsit fellélegezhessen.

Az írás alapvetően az adatok feljegyzésére, valamiféle emlék hátrahagyására szolgált. Ma már használata mindennapos, nem csupán gyakorlati jelentősége van.

Hemingway szerint, „amit az ember egyszer leír, az többé nem sanyargatja”. Ez tapasztalataim szerint így igaz. Ennek talán legjobb példája a napló. Melyik kisgyerek ne vezetett volna titkos naplót legalább pár bejegyzés ereéig? Megkönnyebbülést hoz, ha az ember megoszthatja a gondolatait – akár csak egy üres lappal is. Alvászavarok ellen kifejezetten ajánlani szokták, hogy írjuk le gondjainkat egy papírdarabra. Van, akinek tényleg használ.

Az írás gyönyörködtet. Senki sem vitathatja, hogy esztétikai és művészeti értéke van egy jó könyvnek. Az írás néha több, mint gondolatok kusza egymásutánja. Az írás felszabadít, egy olyan világot teremt, ami soha sehol nem létezhet. „Az írás a skizofrénia társadalmilag elismert formája.” (Doctorow)

Ezt a füveskönyvet most Nektek, Miattatok írom – és persze egy kicsit magam miatt is. Írok, hogy kifejezzem a gondolataimat, írok, hogy tisztába kerülhessek önmagammal, írok, hogy felszabadulhassak, írok, hogy kiszakadjak egy percre a mindennapok sűrű mocsarából, írok, hogy írhassak.

Egy tóparti kisvárosban nőttem fel. A nagyobb térképeken talán már meg sem találnád, nem született itt sem költő, sem politikus, nem haltak hősi halált nagyapáink, nem harcoltunk a törökkel, nem emeltek viaduktot a rómaiak, ez csak egy apró község valahol az ismert világ szélén. Egyetlen érdekességet tudnék csak megemlíteni: a tó mellett húzódó dombokat. Van köztük egy csúcs, kissé előreugrik, harminc-negyven méterrel alatta pedig már a hullámok ostromolják a partot. Kislányként szerettem ide kijárni, gyönyörködtem a csillagokban. A szüleim megtiltották, hogy sötétedés után az utcákon mászkáljak. Sosem érdekeltek az efféle intelmek, fényes nyári éjszakákon mindig kiszöktem. Belefeküdtem a fűbe, bámultam az eget, és álmodoztam.

Tizenkét évesen láttam először. Meséltek már róla a nagyobbak, helyi legenda volt, de nem hittem volna, hogy valóban létezik. Azt beszélték, van egy játék, ahol igazán megmutathatod, ki vagy. Minél előbbre jutsz, annál több tiszteletet érdemelsz. Rengeteget nyerhetsz vele. Azonban könnyű elbukni, ha túl hamar visszafordulsz, gyávának bélyegeznek, ha túl sokat hittél magadról, és nem állsz meg időben, az életedbe kerülhet.

A játék lényege: tegyél meg minél több lépést a szakadék szélén, egy centivel sem beljebb. Ez afféle falusi orosz-rulett. Azt mondják, van, aki negyvenet is mert, mások öt után abbahagyták, egyesek inkább meg sem próbálták, és volt olyan is, aki lezuhant.

Már az utca végéről hallottam, hogy közelednek. Megijedtem, és elbújtam egy bokor mögé. Onnan néztem végig az egészet. Tíz-tizenöt fiú tartott a kiszögellés felé. Nem ismertem őket, jóval idősebbnek tűntek, talán egyetemisták lehettek. Mikor a sziklához értek, egyikőjük elővett a táskájából egy vizesüveget. Tudtam, pálinka van benne, eleget hallottam ezekről az estékről. Ketten kiváltak a tömegből és nagyokat húztak az italból. Aztán elkezdődött.

Az első fiú odaillesztette a lábát a hasadékhoz, elegánsan egyensúlyozva, tyúklépésben elindult. A többiek hangosan számoltak, és figyelték, hogy még véletlenül se távolodhasson el a mélységtől. Minden elüvöltött szám hasogatta a dobhártyámat. Húsz, huszonegy, huszonkettő – megbillent, elveszítette az egyensúlyát, de elkerülte a bajt, röhögve a fűre vetette magát. A többiek őrjöngtek, elismerően veregették meg a vállát, mikor végre feltápászkodott. Elért valamit, már tisztelték. A második következett. Ő már közel sem volt olyan elszánt, minden ízében remegett, de nagy levegőt vett, és elindult. A számok összefüggő ordítássá váltak. Már tíznél megbillent, de megemberelte magát, és folytatta. Egyre bizonytalanabbul. Kétségbeesetten egyensúlyozott tovább. Tizenöt. Egy hang szólt, hagyja inkább abba, de rá sem hederítettek. A következő lépésnél megcsúszott. Lezuhant. Mindenki elhallgatott, egy pillanatig hallottuk az üvöltését, aztán a csobbanás, és néma csönd.

A fiúk lerohantak a partra, én pedig ottmaradtam a könnyeimmel küszködve. Nagy sokára értem haza, soha senkinek nem beszéltem erről, de többé nem szöktem ki csillagokat nézni. Nem tudom, mi lett a sráccal, talán túlélte…

Tizenegy évvel később Pestre költöztem. Kaptam egy jó állást, béreltem egy apró albérletet, éltem a saját életemet. Rengeteg barátom volt, a péntek estéket mindig együtt töltöttük. Aznap is. Ünnepeltünk, egyikőjüket előléptették. Faggattuk, hogy-hogy, ez egyáltalán nem volt várható. Aztán kénytelen kelletlen elmesélte: kilépett a főnöke az ablakon, így került ő a helyére. Elkomorodtunk.

Akkor eszembe jutott. Van egy játék: ha elég sokra viszed, rengeteget nyerhetsz vele, tiszteletet, elismerést, talán boldogságot is; ha túl korán abbahagyod, gyávának bélyegeznek; de ha túlvállalod magad, az életedbe is kerülhet…

- Hunyd le a szemed! Ne less! Egy perc, és jövök. – a férfi hátradőlt a mögötte felhalmozott párnákon. Egy pillanatra átvillant az agyán, ki kéne nyitnia legalább a fél szemét. Nem, most nem. Elmosolyodott. Nem rontja el a játékot. Meghallotta a lány surrogó lépteit, ahogy közeledett az ágyhoz. Érezte, kissé megsüllyed a matrac, amint a lány meztelen talpaival rálép, majd letérdel mellé. A combjaik épp összeértek.

- Mire készülsz? – kíváncsiskodott végül.

- Cssss! – a lány lepisszegte. – Ki ne nyisd a szemed! – már a hangja is simogató volt.

- Eszemben sincs.

Egy árnyék suhant át fölötte, majd érezte, a lány közelebb, sokkal közelebb hajolt. Valami hideg ért az ajkaihoz, egy másodperccel később viszont már sehol sem volt.

- Mi ez? – kérdezte.

- Találd ki! – újra a szájához ért. Óvatosan beleharapott. Fagyos, édes, érzéki. – Málna. – jelentette ki teljes bizonyossággal.

- Pontosan. – mosolygott. – És ez? – ajkait finoman a férfi ajkához illesztette, egy apró csókot lehelt rá, de mielőtt észbe kaphatott volna, már vissza is vonult.

A férfi érezte, ahogy az ereiben megindul a vér, kezét tapogatózón arra nyújtotta, amerre a lányt sejtette. Még mindig csukott szemmel simította végig a lány lábait, majd megállapodott a tenyere.

Csupasz felsőtestét csiklandozta a lány ráboruló haja, egy szempillantás múlva pedig csókokkal borította el a nyakát.

- Most már nézhetek? – csak suttogni mert.

- Még nem. – a puhán csengő válasz egészen a füle mellől jött. A lány óvatosan ránehezedett, meztelen mellei a mellkasának nyomódtak. Nem viselt semmit. A férfi keze végigcsúszott a hátán, aztán vissza. Az egész testét forróság öntötte el, szorosabbra fonta a karjait körülötte. Ajkai a száját keresték, és mohón estek neki, amikor végre megtalálták.

Ebben a pillanatban nyitotta ki a szemét. Keze a levegőt markolta. Kétségbeesetten pislogott, de az álom nem tért vissza. Egyedül feküdt a sötétben. Tehetetlenül ütött bele a párnájába. Megint.

Minden éjjel ezt álmodta, és már csak azt kívánta, bár csak egyetlen egyszer, csak egy percre láthatná a lányt!