Halkan, egyenletesen kopogott az eső az ablakon. Odakint minden szürke volt, a sötét viharfelhők eltakarták az eget. Marcsi néni szomorú arccal sétált be az apró hálószobába. Óvatosan beleerszkedett a közvetlenül az ablak mellé állított, kék színű, réges-régi karosszékbe. Egy párnát tett a háta mögé, fázós lábait pedig takaróba burkolta. Apró mozdulatokkal elhúzta a virágmintás, csipkés függönyt. Elégedetten hátradőlt, és kinézett az ablakon.

Minden délután ült itt egy órát, általában ebéd után, fél egy és fél kettő között, de ha vendégei voltak, ez kicsit későbbre halasztódott, ez esetben a négy és öt óra közötti időszakot kedvelte a legjobban. Ez volt az ő saját, kihagyhatatlan délutáni csendespihenője.

Néhány évvel ezelőtt ezt az órát szánta olvasásra. Újra elővette a rég nem látott könyveit, egykori kötelező olvasmányokat, puhafedeles lányregényeket, vérfagyasztónak szánt krimiket, klasszikusokat. Az ismerősei mindig is gyakran kértek kölcsön egy-egy regényt az évtizedek alatt hatalmasra növekedett könyvtárából. Marcsi néninél mindenki talált kedvére valót, csak keresni kellett. Itt egymás mellett csücsült Petőfi és Homérosz, Ady és Stephen King, Merle és Agatha Christie. Ráadásul nem volt a házban olyan kötet, amelyről ne lehetett volna beszélgetni Marcsi nénivel, ő mindig tudta, miben mesterkedik Miss Marple, Lenszkij, vagy épp Timár Mihály.

Fájó szívvel gondolt vissza ezekre a szép időkre. Hiába, ő is megöregedett, szemüveggel sem látott már jól, tíz perc után hunyorogni kezdett, a betűk összefolytak a szeme előtt, a könyv élvezhetetlenné vált. Most már nem olvasott. Legfeljebb nagy ritkán egy-egy újságot. Az pedig rég nem ugyanaz. Néha eszébe jutott, megkérhetne egy kisdiákot, hogy olvasson fel neki. Zsebpénzért. Unokája úgysincs, legalább lenne kire költenie. Aztán mindig csak legyintett. Ráér ez még, majd keres valakit.

Mostanában már csak az utcát szemlélte. Amolyan igazán öregesen, ráérősen. Ha buszhoz sietőt látott, megpróbálta kitalálni, ki ő, honnan jött, s hová megy, van-e családja, és egyáltalában milyen ember: nyájas, imádnivaló édesapa, kőkemény hivatalnok, szerető férj, kétszínű házasságtörő, vagy esetleg mindez egyszerre. Másrészt nem véletlenül ezt az órát választotta a nézelődésre. Az utca végén lévő iskolából csapatostul indultak haza a gyerekek. Minden áldott nap elgyengülve, vágyakozó mosollyal figyelte őket. Látásból már szinte mindet ismerte. Volt, amelyikről tudta, kinek a fia, lánya, unokája, de a legtöbben ismeretlenek voltak. Ő gondolatban már nevet is adott nekik. Rájuk nézett, megfigyelte, hogy egyedül, vagy hatalmas csoportban indulnak-e haza, milyen színű ruhákat kedvelnek leginkább, a lányok copfban hordják-e a hajukat, vagy kiengedve. Amikor már felruházta őket mindenféle tulajdonsággal, személyiséget teremtett nekik, a hozzájuk leginkább illő nevet ragasztotta rájuk.

Most is őket nézte. Gondolatban már be is azonosította őket: az ott Blanka, Peti és Balázs, mögöttük Kati, Anna és Szilvi, Ádám pedig egyedül kullog a többiek mögött. Aztán hirtelen észrevett egy kisfiút, akit eddig még nem látott, de mégis olyan ismerős volt az arca… Kapkodva kutatni kezdett az emlékei között. Csak nem hagyta cserben a híresen jó memóriája. Ki lehet ez a gyerek? Látta, hogy a fiú visszafordul, és nevetve kifut a látószögéből, majd picit később megint előreszalad. Szülővel van, ebben már biztos volt. Játszik vele. Kisvártatva megjelent egy fiatal férfi. Biztos az apja. A gyerek boldogan szaladt oda hozzá, csak hogy megint otthagyja. A férfi is rémesen emlékeztette valakire. Egymás szakasztott másai voltak, ha találkozott volna már velük, biztosan rájuk ismerne. De mégsem.

A férfi megállt, várt valakire. A képbe egy öregember csoszogott be. A kisfiú odaszaladt hozzájuk. Marcsi néninek egy pillanatra a lélegzete is elakadt. Ugyanannak az embernek három különböző korú mása állt előtte. Jobban mondva, Ő állt előtte három különböző generációra bontva. Semmi kétség, Ő az. Ezért volt olyan ismerős.

Felemelkedett a székéből, és közelebb hajolt az ablakhoz. Az öregember hirtelen felé fordult, a tekintetük összekapcsolódott. Az ablakra hullott esőcseppek elrejtették egymás elől az arcukon végiggördülő könnycseppeket. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél. Akkor Marcsi néni fölállt, behúzta a függönyt, és kisétált a szobából.

Másnap megkérte a szomszéd kislányát, hogy olvasson fel neki. A kényelmes fotelét átcipelte a nappaliba. Soha többé nem ült le az ablak elé.