Ahányszor a titkokra gondolok, egy óvodás találós kérdés jut eszembe: „Egybe szoros, kettőbe tág, háromba már nem fér bele. Mi az?” Sokszor éreztem már ezt igaznak. Egy titok addig maradhat titok, amíg nem sokan tudnak róla. Mindannyian tudunk titkot tartani, de titkot elfecsegni is. Mindenki dédelget magában ezernyi apróságot, amit soha, senkinek sem szeretne elmondani, ám néhanapján mégis kitűntet egy-egy embert a bizalmával. Ez a barátságok alapja. Az apró, közös titkok, nevetések, szóviccek bearanyozzák egy-egy szürke hétköznapunkat. Egy cinkos mosoly, egy pillanatra összekapcsolódó huncut tekintetek adják az élet savát-borsát.

Azonban lelkünk legmélyebb bugyraiban bújnak meg az igazi titkok: megválaszolatlan kérdések, elszalasztott, fájó pillanatok, koldusrongyba takargatott emlékek, féltve őrzött szavak, könnyek, mosolyok, érzelmek. Néha azt hiszem, meghalnék inkább, mintsem ezek bármelyikét kiadjam magamból. Félek. Félek a sötétben elsuttogott szavak rám nehezedő súlyától, a bizalmasom véleményétől.

Időnként jobbnak tűnik a titkokat besöpörni egy sötét sarokba, eldugni őket a szőnyeg alá, hogy senki észre ne vehesse őket. Pedig ilyenkor látszanak csak igazán: kiülnek az arcunkra, és árulkodnak mindenkinek, csakhogy a lelkünk egy kicsit fellélegezhessen.