Van a mindennapoknak egy furcsa ízű, szagú csendje. Kicsit dohos, kicsit régi, már talán avas is, de ismerősen fanyar, barátként fricskázza orrodat, majd hirtelen fűszeressé, játékossá válik. Észre sem veszed, ha ez a csönd ül válladra: csak hallgat téged, figyel, mikor fedezed fel őt. Egyszer csak felpillantasz munkádból, ajkadhoz emelnéd langyos kávéscsészéd, és akkor észreveszed hirtelen. Csak a szemed sarkából sandítasz rá, óvatosan hátratekintve, nehogy elrohanjon. Rád kacsint, „hát lelepleződtem!” Most már felemelheted a fejed, körülnézhetsz, nem fut el. Elmosolyodsz, ízlelgeted, körültapogatod, próbálod megtalálni emléktekervényeid útvesztőjében a legjobban rá legjellemzőbb képet, azonban csak mélyen sejlik fel benned, igen, ő ismerős.

Ez a csend nem bánt, jó barátod. Négyszemközt talál csak rád, nem ígér, nem is hoz semmit, nem visz magával, nem követel, csak jön, s megy, mint a jó szerető. Belül is kicsit elcsendesedsz, csak rá figyelsz, ám kicsit közelebb kerülsz önmagadhoz: míg őt lesed a vállad fölött átsomolyogva, bensőd fürkészed. Ez a mindennapi csend nem a múzsa előszele, nem kavar vihart, nem akaszt nyakadba fullasztó gondokat, kínos pillanatokat. Ő csak veled van egy percig, talán kettőig is, majd indul, mint a jó szerető. Ne tartsd soha vissza!

A kávéskanál már böki orrodat, az óra kattogása is zavar, vállad üres. Ám belül… belül, mintha egy hosszú, pihentető alvás után ébrednének apró vérrészecskéid, megpezsdülnek újból, zizegve száguldanak végtagjaidban. Gondolataid surranva futkosnak rejtett útjaikon, követhetetlenül, ám mégis végzetszerűen.

És akkor rájössz, minden napodban van egy kis vállon ülő csönd, megfogadod, legközelebb boldogan üdvözlöd, átadod elismerésedet munkájáért, azonban következő alkalommal is ugyanolyan megbabonázva kacsintasz vissza rá, elfeledve a langyos kávét és a kanalat.