Egy tóparti kisvárosban nőttem fel. A nagyobb térképeken talán már meg sem találnád, nem született itt sem költő, sem politikus, nem haltak hősi halált nagyapáink, nem harcoltunk a törökkel, nem emeltek viaduktot a rómaiak, ez csak egy apró község valahol az ismert világ szélén. Egyetlen érdekességet tudnék csak megemlíteni: a tó mellett húzódó dombokat. Van köztük egy csúcs, kissé előreugrik, harminc-negyven méterrel alatta pedig már a hullámok ostromolják a partot. Kislányként szerettem ide kijárni, gyönyörködtem a csillagokban. A szüleim megtiltották, hogy sötétedés után az utcákon mászkáljak. Sosem érdekeltek az efféle intelmek, fényes nyári éjszakákon mindig kiszöktem. Belefeküdtem a fűbe, bámultam az eget, és álmodoztam.
Tizenkét évesen láttam először. Meséltek már róla a nagyobbak, helyi legenda volt, de nem hittem volna, hogy valóban létezik. Azt beszélték, van egy játék, ahol igazán megmutathatod, ki vagy. Minél előbbre jutsz, annál több tiszteletet érdemelsz. Rengeteget nyerhetsz vele. Azonban könnyű elbukni, ha túl hamar visszafordulsz, gyávának bélyegeznek, ha túl sokat hittél magadról, és nem állsz meg időben, az életedbe kerülhet.
A játék lényege: tegyél meg minél több lépést a szakadék szélén, egy centivel sem beljebb. Ez afféle falusi orosz-rulett. Azt mondják, van, aki negyvenet is mert, mások öt után abbahagyták, egyesek inkább meg sem próbálták, és volt olyan is, aki lezuhant.
Már az utca végéről hallottam, hogy közelednek. Megijedtem, és elbújtam egy bokor mögé. Onnan néztem végig az egészet. Tíz-tizenöt fiú tartott a kiszögellés felé. Nem ismertem őket, jóval idősebbnek tűntek, talán egyetemisták lehettek. Mikor a sziklához értek, egyikőjük elővett a táskájából egy vizesüveget. Tudtam, pálinka van benne, eleget hallottam ezekről az estékről. Ketten kiváltak a tömegből és nagyokat húztak az italból. Aztán elkezdődött.
Az első fiú odaillesztette a lábát a hasadékhoz, elegánsan egyensúlyozva, tyúklépésben elindult. A többiek hangosan számoltak, és figyelték, hogy még véletlenül se távolodhasson el a mélységtől. Minden elüvöltött szám hasogatta a dobhártyámat. Húsz, huszonegy, huszonkettő – megbillent, elveszítette az egyensúlyát, de elkerülte a bajt, röhögve a fűre vetette magát. A többiek őrjöngtek, elismerően veregették meg a vállát, mikor végre feltápászkodott. Elért valamit, már tisztelték. A második következett. Ő már közel sem volt olyan elszánt, minden ízében remegett, de nagy levegőt vett, és elindult. A számok összefüggő ordítássá váltak. Már tíznél megbillent, de megemberelte magát, és folytatta. Egyre bizonytalanabbul. Kétségbeesetten egyensúlyozott tovább. Tizenöt. Egy hang szólt, hagyja inkább abba, de rá sem hederítettek. A következő lépésnél megcsúszott. Lezuhant. Mindenki elhallgatott, egy pillanatig hallottuk az üvöltését, aztán a csobbanás, és néma csönd.
A fiúk lerohantak a partra, én pedig ottmaradtam a könnyeimmel küszködve. Nagy sokára értem haza, soha senkinek nem beszéltem erről, de többé nem szöktem ki csillagokat nézni. Nem tudom, mi lett a sráccal, talán túlélte…
Tizenegy évvel később Pestre költöztem. Kaptam egy jó állást, béreltem egy apró albérletet, éltem a saját életemet. Rengeteg barátom volt, a péntek estéket mindig együtt töltöttük. Aznap is. Ünnepeltünk, egyikőjüket előléptették. Faggattuk, hogy-hogy, ez egyáltalán nem volt várható. Aztán kénytelen kelletlen elmesélte: kilépett a főnöke az ablakon, így került ő a helyére. Elkomorodtunk.
Akkor eszembe jutott. Van egy játék: ha elég sokra viszed, rengeteget nyerhetsz vele, tiszteletet, elismerést, talán boldogságot is; ha túl korán abbahagyod, gyávának bélyegeznek; de ha túlvállalod magad, az életedbe is kerülhet…
