A művészet igenis prűd, nem engedi meg a mindennapos kicsapongások megörökítését, a hétköznapok mocska sosem emelkedhet a művészet köreibe. Ezzel azonban elvesztheti a dokumentáló jellegét is, pironkodó elhallgatásaival és elmismásoló átsiklásaival soha nem tükrözheti maradéktalanul a valóságot.

Erotikáról, hosszú és kimerítő szerelmi aktusokról, meztelenségről, a világ undorító, vagy hátborzongató, torz teremtményeiről, alkoholról, cigarettáról, drogokról, züllésről, utcalányokról, bukásokról, pokolról, csalásról, hazugságokról, betegségekről, gennyező sebekről, halálról, haldoklásról, bűnökről árulkodnak a festmények, költemények, regények, filmművészeti alkotások, a művészet mégis prűd maradt a mindennapos esendőségekkel szemben, sőt, figyelmen kívül hagyja azokat. Egyszerűen megfeledkeznek az írók, költők az emberi szükségletekről. Mennyire furcsa is lenne viszont azt olvasni, hogy az érdekfeszítő krimi kellős közepén a főhősre rájön a szapora? Vagy egy romantikus jelenet közepén megkordul a csábító gyomra? Esetleg a kalandornő kénytelen háromóránként a dzsungel bokrai közé ugrania, hogy megkímélje magát néhány igencsak kellemetlen helyzettől?

Megfeledkeznek róla, vagy csak jobbnak látják nem is törődni velük? Veszítene-e bármit is az értékéből egy nagyregény, ha mindennapos apró mocskok szennyeznék be? Vagy ez is csak a művész tehetségétől függ? Mi lehetne megfelelő allegória a hasmenésre?

Vagy tán mégiscsak jobb ezeket a gondolatokat szőnyeg alá söpörni?

2010. március 11.