Bárki ódákat tudna zengeni az Otthon melegéről, a barátságos kandallótűzről, a szemérmetlenül törleszkedő, dagadt cicáról, a hűségesen láb mellett fekvő házőrzőről, az Otthon illatáról, a kényelemről, vagy annak hiányában a szeretetről, ez nem kérdés, nem is nagy művészet. Miért ne tudnánk odaadással beszélni arról, ami valóban a legközelebb áll hozzánk? Néha észre sem vesszük mennyire: valósággal beleszerelmesedünk egy-egy bútordarabba, legféltettebb kincsünkké válik, nem ritkán emberi kapcsolatainkat tesszük kockára, vagy éppen tönkre a már-már fölösleges Otthon-bálványozással.

Éppen ezért furcsán tekintünk arra, aki lerombolja bálványainkat, minden színes-szappanbuborékos illúziónkkal együtt, és kijelenti, otthonra nem kell sem kanári, sem hintaszék, fölösleges önámítás mindez, éljünk csak puritán átutazóként saját életünkben.

Egyik véglettel sem értek egyet. Szeresd az Otthonod! Ám otthon nem csak egy hely lehet, otthon az, ahol a kanári és a hintaszék van. Mindig kell egy szentély, ahova elrejtheted az emlékeidet, a kedves tárgyaidat a nagyvilág kíváncsi szemei elől, ahova te magad is elbújhatsz, ha könnyes szemed mutatni nem akarod, ha hangtalan sikolyra vágysz, ha örömöd oly nagy, hogy elviselni már alig vagy képes. Szükséged van egy otthonra, ahol kanári énekel, és hintaszék nyikorog, még ha ez az Otthon csak benned, neked létezik, de létezik, és lételemed, becsüld meg!