Bárki ódákat tudna zengeni az Otthon melegéről, a barátságos kandallótűzről, a szemérmetlenül törleszkedő, dagadt cicáról, a hűségesen láb mellett fekvő házőrzőről, az Otthon illatáról, a kényelemről, vagy annak hiányában a szeretetről, ez nem kérdés, nem is nagy művészet. Miért ne tudnánk odaadással beszélni arról, ami valóban a legközelebb áll hozzánk? Néha észre sem vesszük mennyire: valósággal beleszerelmesedünk egy-egy bútordarabba, legféltettebb kincsünkké válik, nem ritkán emberi kapcsolatainkat tesszük kockára, vagy éppen tönkre a már-már fölösleges Otthon-bálványozással.
Éppen ezért furcsán tekintünk arra, aki lerombolja bálványainkat, minden színes-szappanbuborékos illúziónkkal együtt, és kijelenti, otthonra nem kell sem kanári, sem hintaszék, fölösleges önámítás mindez, éljünk csak puritán átutazóként saját életünkben.
Egyik véglettel sem értek egyet. Szeresd az Otthonod! Ám otthon nem csak egy hely lehet, otthon az, ahol a kanári és a hintaszék van. Mindig kell egy szentély, ahova elrejtheted az emlékeidet, a kedves tárgyaidat a nagyvilág kíváncsi szemei elől, ahova te magad is elbújhatsz, ha könnyes szemed mutatni nem akarod, ha hangtalan sikolyra vágysz, ha örömöd oly nagy, hogy elviselni már alig vagy képes. Szükséged van egy otthonra, ahol kanári énekel, és hintaszék nyikorog, még ha ez az Otthon csak benned, neked létezik, de létezik, és lételemed, becsüld meg!
Van a mindennapoknak egy furcsa ízű, szagú csendje. Kicsit dohos, kicsit régi, már talán avas is, de ismerősen fanyar, barátként fricskázza orrodat, majd hirtelen fűszeressé, játékossá válik. Észre sem veszed, ha ez a csönd ül válladra: csak hallgat téged, figyel, mikor fedezed fel őt. Egyszer csak felpillantasz munkádból, ajkadhoz emelnéd langyos kávéscsészéd, és akkor észreveszed hirtelen. Csak a szemed sarkából sandítasz rá, óvatosan hátratekintve, nehogy elrohanjon. Rád kacsint, „hát lelepleződtem!” Most már felemelheted a fejed, körülnézhetsz, nem fut el. Elmosolyodsz, ízlelgeted, körültapogatod, próbálod megtalálni emléktekervényeid útvesztőjében a legjobban rá legjellemzőbb képet, azonban csak mélyen sejlik fel benned, igen, ő ismerős.
Ez a csend nem bánt, jó barátod. Négyszemközt talál csak rád, nem ígér, nem is hoz semmit, nem visz magával, nem követel, csak jön, s megy, mint a jó szerető. Belül is kicsit elcsendesedsz, csak rá figyelsz, ám kicsit közelebb kerülsz önmagadhoz: míg őt lesed a vállad fölött átsomolyogva, bensőd fürkészed. Ez a mindennapi csend nem a múzsa előszele, nem kavar vihart, nem akaszt nyakadba fullasztó gondokat, kínos pillanatokat. Ő csak veled van egy percig, talán kettőig is, majd indul, mint a jó szerető. Ne tartsd soha vissza!
A kávéskanál már böki orrodat, az óra kattogása is zavar, vállad üres. Ám belül… belül, mintha egy hosszú, pihentető alvás után ébrednének apró vérrészecskéid, megpezsdülnek újból, zizegve száguldanak végtagjaidban. Gondolataid surranva futkosnak rejtett útjaikon, követhetetlenül, ám mégis végzetszerűen.
És akkor rájössz, minden napodban van egy kis vállon ülő csönd, megfogadod, legközelebb boldogan üdvözlöd, átadod elismerésedet munkájáért, azonban következő alkalommal is ugyanolyan megbabonázva kacsintasz vissza rá, elfeledve a langyos kávét és a kanalat.
A művészet igenis prűd, nem engedi meg a mindennapos kicsapongások megörökítését, a hétköznapok mocska sosem emelkedhet a művészet köreibe. Ezzel azonban elvesztheti a dokumentáló jellegét is, pironkodó elhallgatásaival és elmismásoló átsiklásaival soha nem tükrözheti maradéktalanul a valóságot.
Erotikáról, hosszú és kimerítő szerelmi aktusokról, meztelenségről, a világ undorító, vagy hátborzongató, torz teremtményeiről, alkoholról, cigarettáról, drogokról, züllésről, utcalányokról, bukásokról, pokolról, csalásról, hazugságokról, betegségekről, gennyező sebekről, halálról, haldoklásról, bűnökről árulkodnak a festmények, költemények, regények, filmművészeti alkotások, a művészet mégis prűd maradt a mindennapos esendőségekkel szemben, sőt, figyelmen kívül hagyja azokat. Egyszerűen megfeledkeznek az írók, költők az emberi szükségletekről. Mennyire furcsa is lenne viszont azt olvasni, hogy az érdekfeszítő krimi kellős közepén a főhősre rájön a szapora? Vagy egy romantikus jelenet közepén megkordul a csábító gyomra? Esetleg a kalandornő kénytelen háromóránként a dzsungel bokrai közé ugrania, hogy megkímélje magát néhány igencsak kellemetlen helyzettől?
Megfeledkeznek róla, vagy csak jobbnak látják nem is törődni velük? Veszítene-e bármit is az értékéből egy nagyregény, ha mindennapos apró mocskok szennyeznék be? Vagy ez is csak a művész tehetségétől függ? Mi lehetne megfelelő allegória a hasmenésre?
Vagy tán mégiscsak jobb ezeket a gondolatokat szőnyeg alá söpörni?
A tehetetlenség a világ egyik legkínzóbb érzése, amely szívünket marcangolhatja. Nem tudjuk, meghatározni, miért, valójában mi bánt a tehetetlenség érzésében annyira, csak tudjuk, megőrülünk, szétfeszít minket valami belülről, és mi nem tehetünk semmit.
Az ember már annyira megszokta az irányítás jóleső komfortérzését, hogy kétségbeesik, ha kicsúszik az eddig oly’ biztosan marokra fogott kormányrúd a kezei közül, ő maga pedig elindul valamerre az élet árjában, és csak sodródik a homályban anélkül, hogy bármiféle vezető fényt pillanthatna meg maga előtt. Engem mindig is riasztott a viharban céltalanul hánykolódó csónak látomása, és ilyennek érzem magam tehetetlenségem perceiben: elhagyatottnak és magányosnak. Pedig időnként nem is olyan elviselhetetlen maga az élethelyzet, mégis kényelmetlen lehet a tudat, hogy rajtunk nem múlik semmi.
Ugyanakkor néha ugyanaz az érzés, ami máskor szaggatja, darabjaira tépi idegeinket, megnyugvást is hozhat életünkbe. Ha már elfogadjuk a tehetetlenséget mint tényt, megízleltük keserű aromáját, és megemésztettük annak minden kellemetlenségével együtt, akár kifulladva hátra is dőlhetünk, sztoikus nyugalommal várva a következményeket. Néha jól esik valaki, vagy valami más, nálunk nagyobb, erősebb hatalom kezébe helyeznünk sorsunkat, lemondva a döntésekkel együtt járó felelősségről.
Egyszerűen időnként könnyebb csak a csónak mélyén összehúzva magunkat figyelni a körülöttünk háborgó világot, és várni egy csendesebb percre, amikor ismét elég erősnek érezhetjük testünket-lelkünket, hogy megküzdjünk az ugyan egy csöppet csillapodó, ám örökkön fenyegető hullámokkal, magunkhoz ragadjuk ismét az irányítást, és folytassuk megszokott életünket, amely aztán újabb és újabb válságok tengerébe vezet.
